A 19. század elején egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ha nyáridőben valaki meleg (vagy hideg) vizű tengert lát, meg is mártózik benne. Hiszen az sem volt magától értetődő, hogy fürdőruhára vetkőzik, és napsütésnek teszi ki magát. A fürdőruha amúgy is a közös, nyilvános fürdőzéssel együtt kezdte meg karrierjét, hiszen ha előtte valaki megmerítkezett, ezt jobbára meztelenül tette.

A tengeri fürdőzés lehetősége először mint gyógymód merült fel, mivel az előző század végén egyre inkább gyökeret vert a hidroterápia (vízkúra), amelynek csak egyik ágazata volt a tengeri fürdő – főleg a víz sótartalma, hullámainak pezsdítő ereje különböztette meg az egyszerű gyógyfürdőktől. Az orvos rendelte el, hány alkalommal, milyen napszakban, meddig időzzön a beteg a sokszor hideg, olykor hevesen tajtékzó vízben.

A század közepén körülbelül így folyt le egy receptre felírt tengeri fürdő: a delikvens magára öltötte a teljes testét takaró fürdőruhát a kerekekkel felszerelt fürdőkabinban, amelyet lóval vontattak a tenger habjaiba. Ott, a kíváncsi szemektől távol, merészkedett ki a fülkéből, és a fürdőmester kezét fogva, vagy egyedül csapatta magát a vízzel, aztán ha kellően átfázott a vizes vászonban, visszabújt a fülkébe és átöltözött, hiszen rendes nő (vagy férfi) nem mutatkozott mások előtt a testére tapadt vizes fürdőruhában. A fürdőkabin egészen a század végéig divatban maradt, míg a nők és férfiak közös pancsolásának már nem volt erkölcsi akadálya.

Sokféle tünetre javallták a vizes sokkot, Henri Noppe 1852-ben Ostendében megjelent könyvében gyakorlatilag minden létező nőgyógyászati problémára: fájdalmas menstruációra, petefészekgyulladásra, a méh fejlődési rendellenességeire, valamint hisztériára, sőt frigiditásra is frissítő tengervizet ajánl!

Angol nyelvterületen egy gyógyult tüdőbajos, James Henry Bennet londoni orvos azért kampányolt sokat, hogy elterjessze: a tengeri klíma gyógyhatással van a tüdőbetegségre, bár a 20. századra kiderült, hogy a száraz hegyi levegő – Thomas Mann Varázshegyének tüdőszanatóriuma már a svájci hegyekben van – hatékonyabb. De akkorára az országuk nyirkos éghajlata elől menekülő britek már minden mediterrán fürdőhelyet megszálltak.

A 19. századi tengeri fürdőkultúra a század utolsó harmadára teljesedett ki, lassan az összes valamirevaló európai tengerparton gyerekek homokoztak, férfiak kaszinóztak, nők vonultak napernyővel a promenádon. A fürdő már nem csupán a gyógyulást és pihenést jelentette, de a nyaralást és szórakozást is. A társasági lehetőségek miatt leányvásár jellege is volt, mások azért keresték fel ezeket a helyeket, hogy királyi családok tagjai és híres emberek közelében sündöröghessenek, hiszen nyaranta azok is a tengerpartokon kerestek enyhülést. Viktória királynő halálos ágyán bizton hitte, hogy ha most Nizzában lenne, nyilvánvalóan felgyógyulna, fiát, a walesi herceget Biarritz – az Atlanti-óceán partján fekvő, arisztokraták látogatta francia fürdőhely – királyának nevezték, orosz arisztokraták özönlötték el a francia riviéra kisebb és nagyobb városait, néhol ortodox templom is épült.

Ferenc József birodalma számos nagyhírű fürdőhellyel rendelkezett, de idővel a magyarok közül így is egyre nagyobb számban kerestek fel külföldi tengerpartokat – persze főként a leggazdagabbak. A belgiumi Ostende rendkívül népszerű volt már a század közepétől a magyarok körében, kedvelték Nizzát (Jókai Mór itt töltötte élete utolsó telét), egyes magyar arisztokraták Biarritzban is megfordultak (a fiatal Károlyi Mihály az ottani kaszinóban játszott), bár a leglátogatottabb a viszonylag közel eső velencei „strandsziget”, a Lido volt.

A századfordulós monarchiás reklámokban az előkelő külföldi üdülőhelyek kiváltására helyi megfelelőket javasoltak a magyar vendégeknek. Így kapta az Észak-Adria gyöngyszeme, Abbázia (ma Opatija) „az Osztrák-Magyar Monarchia riviérája” nevet. Akkor lett a Balaton is „magyar tenger”.

Alexandre Dubourg: Fürdőzés Honfleurben, 1869 (1.), az 1860-as évek fürdőruhadivatja (2.), H. Hendrickx litográfiáján az úszómester egy fürdőruhás nőt segít ki a fürdőkabinból Ostendében, 1856 (3.), "strandoló" nők egy homokos parton, 1883 (4.), nizzai promenád az 1870-es években (5.) és egy Abbáziában nyaraló magyar család az 1900-as évek első évtizedéből (6.).