A korszaknak nevét is kölcsönző Viktória királynő (1819-1901) kétségtelenül a 19. század nőideálja volt, hiszen kilenc gyermeket szült és mindenben alávetette magát imádott férjének, Albertnek (1819-61), aki – amíg élt – helyette uralkodott. A boldog nagycsalád képét sugározták birodalom- és világszerte.

Pedig Viktória nem meggyőződésből lett nagycsaládos, hanem mert – személyes megnyilatkozásai szerint – őszintén vonzódott a férjéhez és élvezte a házaséletet. Amúgy utálta a terhesség állapotát, undorral töltötte el a szoptatás és irtózott a kisbabáktól. Szerencsére – lévén uralkodónő – saját gyermekeivel nem kellett személyesen foglalkoznia, népes személyzet gondoskodott róluk.

Egyéb társadalmi osztályok más okból áhították a fogamzásgátlást: a szegénység réme miatt. Vagy mert az anyát a munkájában vagy a háztartás vezetésében akadályozta a terhesség vagy a fiatal csecsemő. A polgári és arisztokrata rétegek pedig a civilizált életstílus fenntartása és a vagyon megosztásának kivédése miatt nem akartak sok gyermeket.

Az angol nyelvben kissé megvetően „francia családnak” (French family) nevezték azt a háztartást, ahol a szülők két csemetére korlátozták a gyermekvállalást. Talán azért, mert a családtervezés gondolata már a 18. században elterjedt Franciaországban, Európában először ott estek a születésszámok.

Az angol Malthus 1798-ban megírta (Essay on Population), hogy az emberiség két alapvonása – hogy szüksége van élelmiszerre és olthatatlan benne a szexuális szenvedély – közül az utóbbiból a szaporodás olyan üteme következik, amely idővel túlhaladja az előbbi kielégíthetőségét. Követői könyvekben, pamfletekben, előadásokban tanították családtervezésre a mindeddig tudatlan népet. Melyek voltak ezek a praktikák?

A védekezés három fő nyomvonalon haladt: a férfiak által alkalmazható eszközök, a nők által alkalmazható eszközök valamint a tudatosan gyakorolt szex.

Az óvszer a 19. század elején birkabélből készült, és a végén lévő szalaggal lehetett a helyére rögzíteni. Azonban 1844-ben Goodyear és Hancock felfedezte a gumi vulkanizálásának módszerét, és Amerikában már az 1850-es években árulták a gumióvszert a patikusok. De aligha volt elterjedt vagy kedvelt eszköz, még a század végén sem.

A nőknek szivacsdarabka méhszáj elé helyezését javasolták, amely az aktus után a rá kötött cérnaszálnál fogva kirántható. Csodát reméltek a hüvelyöblítéstől (Charles Knowlton ezt propagáló könyve a Fruits of Philosophy 42 000 példányban kelt el 1834 és 1876 között). A külön hálószobát nem azért tartották hasznosnak, mert a pár nincs kitéve a kísértésnek, hanem mert egyes vélekedések szerint az is akadályozta a megtermékenyülést, ha az asszony a saját lábán ment az ágyba.

A harmadik kategóriába tartozó naptármódszert övezte némi bizonytalanság a ciklus egyes szakaszainak kiszámolását illetően. Ráadásul ennek betartása olyan tudatos és saját testét ismerő nőt feltételezett, mint amilyen férfit a coitus interruptus és a coitus reservatus gyakorlása.

Akárhogyan is érték el, a század közepére a nyugati országokban már estek a születésszámok. Magyarországon csak a 20. század elejétől csökkent radikálisan az ötgyermekes átlag, de egyes közösségekben már előtte is megfigyelhető családtervező törekvés, amely talán a bábák tudása segítségével valósulhatott meg.

„Ó, hát növekedjék egyre az örökkévaló termékenység, az emberi mag áradjon túl a határokon, népesítse be a távolban a megműveletlen sivatagokat, vigye el az emberiséget az eljövendő századokba egészen addig, amíg a fenséges élet fog uralkodni, amely végre maga alá gyűri az időt és teret!” – írta a francia születésszámok drámai esése miatt aggódó Émile Zola 1899-ben a jövőről mit sem sejtve…