„Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg” – írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével – a fényképezés a kezdetekben még az volt – szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes – akikből egy csecsemő – család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz – így hívták akkor – önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

„– De a kanári mozogni fog.

– Természetesen.

– Úgy a kép nem sikerülhet.

– De hiszen megfizetjük

– Még sem lehet.

– De miért nem?

– Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak.”

Miről is volt szó?

A kezdettől portréfotózásra is használt dagerrotípia elkészítése körülményes eljárást igényelt. Daguerre fényérzékeny ezüsttel bevont rézlemezére eleinte 15-30 perc alatt készült el a felvétel, amíg a Bécsben működő, de magyar Petzval József ki nem fejlesztette nagyobb fényerejű objektívjét.

Az exponálási idő így kb. tíz másodpercre rövidült: a fényképész nyugodtan lecsavarta az objektívsapkát, magában számolt vagy mérte az időt (a történetben hatot lép hátra, majd hatot előre), végül szépen visszatekerte a fedelet.

Henry Talbot Daguerre-rel egyidőben fejlesztette ki a sóspapírra másolható fényképet, de a talbotípiák nem voltak olyan részletgazdagok, mint a dagerrotípiák. Egy új fejlesztés, az üveglemezen eloszlatott kollódiumra készült kép egyesítette a két találmány előnyeit.

De még ez a technika is nagy szakértelmet igényelt. (Ez lehet az egyik oka, hogy a korai fotográfusok között nem csupán sok festő és aranyműves, de számos gyógyszerész is előfordult.) A fényképész a felvétel előtt készítette elő a nedveslemezt, majd ki kellett várnia, míg kellően fényérzékeny lesz a felület. Az exponálás továbbra is hosszú másodpercekig tartott, a pozitív képet rostmentes felületű albuminpapírra másolták. A párizsi fotós, Disdéri ezen feltételekkel honosíthatta meg a vizitkártyát (carte de visite), a nyolcasával árusított 10,5 x 6,3 centiméteres portréfelvételeket. (A korból származó felvételek már csak a nagyítás körülményessége miatt is mind ilyen kicsiny méretűek.)

1854-től kezdve mindenki ilyen képet akart. Ezért a legszebb ruhájában, a legjobb arcával merevedett pózba a fényképész lencséje előtt. A fotográfusok fej- és testtámaszokat alkalmaztak, hogy az alanyok a fárasztó pózolás során nekivethessék valaminek magukat, és a kép olyan formálisra sikerüljön, ahogyan a megrendelők szeretnék.

A technikai lehetőségek korlátainak tudhatóak be a korra jellemző „rejtett szülős” felvételek is, amelyeken a kisgyermeket „lefogó” apa vagy többnyire anya különféle – néha nagyon nyilvánvaló – trükkökkel igyekszik a háttérbe olvadni. Élő állat ritkán szerepel, legfeljebb a műterem felszereléséhez tartozó kitömött jószág, a cselekvések, társas jelenetek többnyire megdermedt pantomimjeleneteknek hatnak.

A fénnyel írt bizalmas és rögtönzött gesztusok ideje még nem érkezett el. A 19. század utolsó negyedében a zselatinos szárazlemez, a gyorsabb exponálás, az amatőrfényképészek és a Kodak-gépek hozzák majd be a magánéletet a fotózásba. De Nagy Ignác abban mindenképpen tévedett, hogy az új találmány pusztán a valóság leleplezésének eszköze lesz, hiszen alig néhány évtizeden belül a fotó és a valóságmanipuláció érdekes fordulatokban gazdag közös története kezdődött meg.

 

Még több rejtőzködő anya: itt

(Gúnyrajz a fotográfusok testtámaszairól (1.), Borsos József egy festő-fotográfus a munkaeszközeivel (2.), Julie Potocka grófnő Disdéri szétvágatlan vizitkártya-lemezén (3.), és (4.) kislány rejtőzködő édesanyja ölében.)