A hisztéria – sok más mentális zavart jelölő szóval együtt – mára a közbeszéd része lett, a legkisebb mértékű önző kilengésre, túlcsorduló indulatra is ezt a kifejezést használjuk, noha a 19. században majdcsak olyan betegségnek számított, mint a tüdőgyulladás. Ma is afféle „nőnemű szó” – ezért kell külön előtaggal jelölni a férfihisztit – mert az 1800-as évek elején szinte kizárólag nők fordultak orvoshoz a zabolázhatatlan indulatkitöréseket magában foglaló tünetegyüttessel.

Az ókortól élt a gyógyítókban az az elképzelés, hogy a nőket teljes mértékben hatalmukban tartják a szaporítószerveik. Legfőképpen a női testben szabadon vándorló anyaméh – mert így képzelték el, helyét folyton változtató szervként. Mivel a testük periodikus működése, a terhességek, szülések teszik gyengévé a nőket, elmezavaraik is innen eredeztethetőek. Egy angol doktor, Robert Brudenell Carter a következő kijelentést is megkockáztatta A hisztéria patológiája és kezelése című 1853-as munkájában: „A férfiak nemi vágyának kielégítéséről számos intézmény gondoskodik, számukra ez a dolog semmiféle problémát nem okoz. A hölgyeknek azonban korunk előírásai kötelezővé teszik nemi vágyuk teljes eltitkolását… Ezért jelennek meg manapság hisztériás tünetek az elvárásoknak engedelmeskedő nők oly nagy hányadánál, melyek számát jelentősen lehetne csökkenteni akkor, ha a társadalom nemi vágyuk szabad kifejezését számukra is lehetővé tenné.”*

De azért a mindenkire kiterjesztett szexuális szabadságot senki sem gondolhatta komolyan akkoriban, szóval a nők viselkedészavarát inkább a méh vagy a petefészek, esetenként a csikló műtéti eltávolításával orvosolták egyes hisztéria-specialisták. A korabeli sebészeket – így a nőgyógyászati műtéteket végző orvosokat – amúgy is vakmerő kísérletezőkedv jellemezte. A mai kortól eltérően – amikor műhibaperek tömegei jelzik, hogy a betegek teljes felelősségvállalást várnak az orvostól – az emberek az orvosi beavatkozásnak csupán némi esélyt adtak az elkerülhetetlen halállal szemben, így a szakma vagy a betegtársadalom nem közösítette ki azt az orvost, akinek sorra haltak a páciensei a petefészek-eltávolító műtétek során. Hiszen amúgy meg a hisztériába halt volna bele. Valamibe meg bele kell halni.

Számos jel utal arra, hogy a hisztériában öltött testet a társadalmi-szexuális passzivitásra kárhoztatott felsőbb osztálybeli nő minden keserve, de a híres párizsi hipnózisos hisztériabemutatók arról tanúskodnak, hogy ez nem a teljes igazság.

Jean-Martin Charcot (1825-1893) a hatalmas párizsi Salpêtrière kórház korlátlan hatalmú uraként szabadon nyaggatható, bemutatható – majd boncolható – embertömeg felett rendelkezett. Akkoriban közkórházakat csak alsóbb néprétegek vettek igénybe, a jómódúak otthon vagy magánintézetekben betegeskedtek. Így hát amikor a hisztériás nőbetegeit nyilvános előadásokon tárta a kíváncsi tömeg szeme elé, sem a kiszolgáltatott beteg, sem hozzátartozói nem emeltek kifogást. A műsor még látványosabb lett, amikor az orvos hipnotikus állapotban produkáltatta a pácienst. Charcot ünnepelt kísérleti alanyai közül – csupa lenge ruhába öltözött, kéjesen vonagló nő – Augustine egy kislánykori nemi erőszak miatt szenvedett mentális zavaroktól, így kétségtelenül nem javult az állapota a megalázó attrakciók során. Öt év után szökött meg férfiruhába öltözötten, és sosem került többé elő.

Ugyanebben az időben a gazdag neuraszténiás nők pihenőkúrán gyógyultak, ennek állít örök emléket a kezelést megtapasztaló Charlotte Perkins Gilman A sárga tapéta (The Yellow Wallpaper) című novellában, ahol a teljes tétlenségre ítélt hősnő – a kúra még az olvasás szellemi izgalmát sem engedélyezte, csak ágynyugalom és bő étkezés – a pszichózisig jut testi-szellemi passzivitásában.

Freud ismerte a pihenőkúrát kiötlő Weir Mitchellt, Charcot klinikáját pedig még 1885-ben kereste fel, de ő hamarosan valami egészen mással áll elő az idegi panaszoktól gyötört nők számára, akik a 20. században már a pszichoanalízis és a gyógyszerek hálójában vergődtek.

 

*Az idézet forrása és a hisztériáról szóló egyéb meghökkentő történetek lelőhelye: Andrew Scull: A hisztéria felkavaró története, Holnap Kiadó, 2013

(Vaginális nőgyógyászati vizsgálat a 19. század elején (1.), a Charcot-féle hisztériás roham második szakasza, a "bohócparádé" a nagy mozgásokkal és a szivárványívvel (2.), Pierre André Brouillet: Dr. Charcot előadást tart, 1886, a képen nem Augustine, hanem másik kedvence, Blanche (3.), Sarah Bernhardt, korabeli színésznő hisztériás pózban (4.).