Charles Dickens (1812-1870) élete nagy titkát még a 20. századi életrajzok is húzódoztak felfedni, nehogy kiderüljön: nem az a viktoriánus ikon, akinek láttatták és láttatta magát.  Mindazonáltal a történet olyan banálisan kezdődik, hogy szinte fáj leírni: az öregedő, viszont anyagilag és erkölcsileg is rendkívül elismert regényíró ráun tíz gyermeke anyjára, és szerelembe esik egy hamvas 18 éves színésznővel.

De nem ezért, hanem az utána következő 13 év története miatt választotta Ralph Fiennes éppen az 1991-es The Invisible Woman-t azonos című filmje alapjául (magyar bemutató: 2014. február vége), Claire Tomalin – a brit életrajzírás egyik nagy alakja – munkáját.

Dickens egész életében minden erejével befolyásolni igyekezett a róla kialakuló képet. Tudta, hogy fő bázisa, a tiszteletreméltó brit anyák és szende lányaik elpártolnának egy elvált, gyerekeit elhagyó férfitól, legyen az bármilyen pompás meseszövő és szuggesztív felolvasó. Az őt ismerők szerint emberfelettien agilis és energikus Dickens nem akart törvényes válást, de nem tudta tovább elviselni szemlélődő és passzív feleségét. Levelei tanúsága szerint eljátszott a gondolattal, hogy úgy állítja félre, hogy beszámíthatatlannak nyilváníttatja, de ekkora kegyetlenségtől még maga is megriadt. Mrs. Dickens mindenesetre először csak azt észlelte, hogy egy londoni ékszerész tévedésből Gad’s Hill-i házukba kézbesít egy másnak megrendelt aranykarkötőt, aztán hogy férje befalaztatja a dolgozószobája és hálószobájuk közötti ajtót, végül egy másik házba költözteti őt, évi járadékot biztosítva.

Az író ezt úgy magyarázta el saját lapja, a Household Words hasábjain olvasóinak, mint egy mai híresség tenné a facebook oldalán a követőinek. Az élete szemlátomást nem változott: munkájának élt, hiszen nyereséges irodalmi vállalkozásával szüleit, testvéreit, feleségét, annak rokonságát, saját gyerekeit tartotta el, így nem volt számára egy perc megállás sem. Claire Tomalin azonban alapos kutatómunkával kiderítette, hogy ennél is többet vállalt magára.

Pedig Dickens 1857 és 1870 között szakaszosan és módszeresen megsemmisített minden arra utaló jelet, hogy egy bizonyos Ellen Ternanhoz bármi köze lenne. Sőt még barátaiban sem bízott, Wilkie Collinsnak is csak úgy utalt a lány miatt hozott döntésekre, hogy: „tudod, miért”. De például kimutatható, hogy Dickensnél pont akkor tapasztalható nagyobb pénzkiáramlás, amikor a vagyontalan Ellen, anyjával és lánytestvéreivel ingatlanhoz jut. Efféle vagyoni letét gyakran előfordult egy törvénytelen kapcsolat elején, a férfi ezzel jelezte, hogy akármi is lesz, „biztosítja a lány jövőjét”.
1865-ban a híres Staplehurst-i vonatbaleset alkalmával – mivel a híres írót felismerték az utastársak – Dickens külön erőfeszítést tett azért, hogy Ellen (akivel együtt utazott) neve lemaradjon a lapokban közölt utaslistáról. Egy 1943-ban előkerült 1867-es napló kódolt utalásaiból és ingatlan-nyilvántartásokból kivehető, hogy Dickens olyan – folyton változó – London környéki bérelt házakban helyezte el a lányt, amelyek vonattal könnyen megközelíthetőek Londonból, és ahonnan gyorsan elérhető a háza, ahol gyermekei éltek, s ahová mindig hazatért.

Az, hogy Dickensnek és Ternannak közös gyermeke született Franciaországban (és ott meg is halt), az író gyermekei, Henry és Katey leveleinek utalásaiból derült ki. Még hírneve védelmével is nehezen magyarázható, hogy miért nem vállalta Dickens nyíltan a művelt, szép és mellette türelmesen kitartó Ternant, akit nagyon szeretett. A kettős életbe beleöregedett férfi 1870 júniusában hunyt el, egy feltevés szerint Ellennél, Peckhamben, és onnan került aztán Gad’s Hillbe a holttest, hogy úgy jelenthessék a lapok: családja körében érte a halál.

Az Ellennel folytatott viszonya alatt írott regényei (Két város regénye, Szép remények) szinte mind valamilyen mocskos titokról szólnak. A mai szemlélőt azonban nem az író „erkölcstelensége” ejti ámulatba, hanem kétségbeesett küzdelme vélt feddhetetlensége fenntartásáért…

 

(Ralph Fiennes mint Dickens (1.) Catherine Dickens, az író felesége 1852-ben (2.), Ellen Ternan (3.) és Charles Dickens (4.) utolsó éveiben.)